1848-ról megemlékezve, igazi hazafiként siettem én is haza Bécsből, hogy kivegyem részem a mumus Soroksár elleni nemes küzdelemből.

A jó hír: nyertünk, nagyon jó védekezéssel, érett támadójátékkal, sok jó egyéni teljesítménnyel. A rossz hír: nem ment a védés különösebben, a szokásos Soroksár-szindróma ma is bejátszott. Legalább 3 védhető lövés a kezemről, karomról pattant be, egy elsuhant a talpam alatt. Hogy a pozitívat emeljem ki: majdnem minden lövésre odaértem és jó irányba mozdultam, de nem elég határozottan. Az jólesett, hogy nem voltam fásult és unott, mint az elmúlt hetekben, nagy volt az akarás, kevesebb a siker. De ma könnyű volt akarni, mikor - hála a bécsi késésnek- beléptem a terembe, már ment a meccs, és kiválóan játszottunk. Kellően harciasan, de nem ész nélkül, kellően hangosan, de nem türelmetlenül. Így még rendes bemelegítés nélkül is sikerült ráhangolódni a csapatra, és az igazat megvallva, ma a csapat húzott ki engem a necces helyzetekből, pedig inkább fordítva kéne lennie. Ez a védés majdnem mindig kevés lett volna, de a védekezésünk olyan jó volt, és annyira magabiztosan lődöztünk elől, hogy még a mellényúlások is belefértek.

A félidőben 11:9-nél vettem át Marlontól a posztot, és pár védéssel sikerült nyitni. Aztán viszont jött egy szünet. Nem sokkal, de mindig lemaradtam. A lenti lövésekben lett volna ma nagy potenciál, de nem tudtam a kellő frekvencián pörögni, hamar lementem, így az ellenfél szépen elpattintott mellettem. Szerencsére a végjátékban sikerült pár átlövést kifogni, a többit elől megoldottuk.

Nagyon jó lenne több ilyen meccs, ilyen játék. Extra kívánságként meg egy sokkal jobb védési százalék.

A statisztika (köszi Szabi):

Marlon 36%, én 33%

Soroksár-Rufusz 23:26 (9:11)