Szombaton egy dunaújvárosi felkészülési torna volt a program, ezer éve nem voltam ilyenen. Korai kelés, buszozás, uzsicsomag, ami ehhez hozzátartozik. Kicsit időutazás is volt, legalábbis ezt éreztem a csarnokba belépve, amely 15 fok körüli hőmérsékletével és erősen megkopott fényével gyerekkorom vidéki tornáinak báját idézte.
Az első meccsünkön kicsit el is kedvetlenedtem: egyrészt egy olyan ellenféllel játszottunk, aki miatt nem feltétlenül kellett volna Dunaújvárosig menni, másrészt meg elég nehezen gyűrtük is le őket. A későbbi meccsek bőségesen kárpótoltak, láttam sok olyat, amit szeretett osztályunkban nem, vagy csak nagyon ritkán. Sok masszív, kézilabdát közelről látott játékos fordult meg a Rácalmás és a DAC csapatában, és a sistergős lövéseket többször színezték valami jópofa flikk-flakkal, ami azonban nem csapott át hülyeségbe.
Hamar rájöttem, hogy bizony össze kell kapnom magam, mert csúnyán megszórhatnak, ha a jó kis Zrínyi elleni formámat veszem elő szombat reggel. Pozitívan leptem meg magam, a több órás szünetek és többszöri bemelegítés ellenére mind a négy meccsen jól védtem, a rám jutó játékidőt (Mátéval és a szintén velünk tartó Vattay doktorral osztoztunk) jól kihasználtam. Volt pár kapus az ellenfeleknél, akiket szintén érdemes volt megnézni, és ahogy a csapat egésze, úgy én is apránként javulgattam a nap folyamán. Erre van a felkészülési torna, nem?
Apropó Máté - új társsal erősödtünk tavaszra Sivadó Máté személyében, aki Dorogról érkezett. Képzett, rutinos játékos, nagy erősítés lesz a csapatnak a bajnokság második felére, és emellett enyhül az a veszély, hogy kapus nélkül maradunk, ha velem bármi történik. Ezúton is willkommen, sok sikert nálunk!
Végezetül a torna legszebb emlékéről, a DAC meghatározó átlövőjével folytatott és gyászos vereséggel végződő kis különharcomról. Ha jók az infóim, ő az NB I/B-ben is több évig szépen megállta a helyét, és hát ennek nyomai mára sem múltak el. Két momentumot emelnék ki, az első átlövésével kezdve. Megnéztem, hol a védőnk, eltaláltam a sarkot, magamban "most elkaptalak" kiáltással feküdtem bele, mikoris a labda tulajdonképpen elszáguldott a kezeim és a fejem között, jóval hamarabb és jóval gyorsabban a megszokottnál. Sokkal. Mint valami rossz westernben., amikor a film elején az elbizakodott gonoszokat legyilkolja a főhős, bennem is már csak porba hulltomban tudatosult, hogy bizony rossz emberbe kötöttem bele. De hogy ne könyveljem el nyers gólemként, egy hetest szép csuklómozdulattal még a fejemre húzott, mosolyt csalva a poros texasi kisváros utcáján ténfergő cowboyok lelátón unottan sörözgető csapatok és hozzátartozóik arcára. És azt mondom: emiatt is nagyon megérte elmenni, bár hetente kétszer sodorna az utamba ilyen arcokat a sors, jobb teljesítményre sarkallják az embert és felcsillantják, milyen is ez a kézi-dolog megszokott kis Bp I-ünk határain túl.
Egyszóval jó volt, jöhet a tavasz - kezdés jövő kedden a Rév ellen.
