Ha nem látom, nem hiszem el. Azt gondoltam, tavaly volt az utolsó olyan év, amikor a RAFC még meg tud verni minket, erre már a 2. fordulóban kikapunk. Pedig olyan jól indult.
3-0-ra vezettünk, amire időtlen idők óta nem volt példa, igazából már itt gyanakodhattam volna. Marlon kimondottan jól védett, nagy lelki nyugalomban üldögéltem a padon, arra készülve, hogy ott is maradok az egész meccsen és vidáman eltapsolgatok, a végén meg nyerünk 4-5 góllal és lepacsizunk. Ehelyett a RAFC jött föl, mi pedig elképesztő sokat hibáztunk. Kapufa, mellé, rossz lövések... Marlonnal csodálkozva néztük, hogy lehetett 1 gól a félidei előny, mikor érzésre mi irányítottuk a játékot. Volt egy pont, mikor sokkal is mentünk, könnyű gólokat lőttünk, el is fáradtak, szétesni látszottak, és ők sem hitték el, hogy sorozatban adjuk nekik az újabb és újabb esélyeket a felzárkózásra. Aztán úgy gondolhatták: nincs mit tenni, fordítani kell.
Erre a második félidő elején sor is került. Némi tanakodás után én kezdtem, hátha a beállós ellen több sikerül, mint Marlonnak. Pár védés után viszont nem tudtam többet hozzátenni, jött is a visszacsere. Eztán már csak a padon dühöngtem: hosszú egy csapatban töltött évek után nem hittem el, milyen elfogadhatatlanul gyenge megoldásokat választunk az egyik percben, és lövünk utána vmi zseniális gólt a következőben. Sajnos a hibák voltak többségben, és biztosan az erőnlét miatt is, de ettől még fájt. Pedig még kínoztuk is magunkat, felzárkóztunk a végére, de több nem volt benne. Nem tudom azt mondani, megérdemeltük volna. Lehet, túldramatizálom, de nekem ez a meccs bekerül az EGIS-bukta mellé arcpirító vereségeink kiskönyvébe, szerintem ennek nem lett volna szabad megtörténni. És igen, én is tehettem volna ellene, ha többet fogok abban a tíz percben, amikor 4-5 góllal elmentek, nem volt jó teljesítmény.
Nincs tanulság.
