Ugyanúgy jártunk a PSK ellen, mint a kedves celjei fiatalok tegnap Veszprémben: a nagydarab, rutinos vendéglátók végül leoktattak tízzel (26-16; 14:7).
Misi és Krisz kényszerű távolmaradása nem sok jót sejtetett, ennek ellenére az első 5-7 percben tartottuk magunkat, pár gyors támadás után még vezettünk is. Aztán viszont nagyon látványosan kijött a különbség a két csapat közt. Az egy fejjel nagyobb, 20 kilóval nehezebb PSK-játékosok ellen jó lábmunka és sok váratlan ötlet kellett volna, sajnos ezek nem jöttek. Ehelyett 3-4-szer végigpasszolgattunk a fal előtt, aztán valaki kapura dobott egy reménytelent. Ami nem blokk lett, azt Gyapi megfogta, és mivel nem volt számottevő átlövésünk, a faluk még nyugodtabban állhatott meg a hatoson.
Én ma elégedett voltam magammal, 16/42 - 38%. Átlövéseket soha rosszabbul ne fogjak, ráadásul egy számottevő átlövőkkel rendelkező csapat ellen. Régi mumusom, Horváth Attila ellen is védtem 3-4-et, igaz, addig próbálkozott, amíg meg nem lőtte a napi adagját. Tehette, mert a beállóssal elfoglalt, relatív alacsony sáncunk gyakran sajnos csak a rálátást takarta, a lövést nem, az ellen pedig ezt bátran kihasználta. 3-4 komikus szélső-gólt ma is kaptam, igaz, most legalább tényleg ügyes öreg szélsőktől. Lehet, el kéne menjek valami sportpszichológushoz, ez már nem lehet ismétlődő véletlen. Betöréses és befutásos ziccereiken bosszultam meg a sérelmeket, nem minden papsajt :). Volt még egy jó indításom is, amiből gól lett, szóval tisztán kapus-szemszögből jó, kihívásokkal teli meccs volt, csak hát a végeredmény szomorú.
Kedden a Rufusz ellen így, vagy még jobban kell védeni, és még egy vereség nem elfogadható.